Mikor bejelentették, hogy sorozat készül az Andorból, csak nevettem. Kínomban. Réges-rég elengedtem a Star Wars rajongásomat, minden reményt, hogy még van értelme, s már maximum annyi fantáziát láttam az Andor sorozatban, hogy a Disney/Lucasfilm hátha végleg belefullad egy tökéletesen felesleges, nyögvenyelős próbálkozásba, és egy utolsó utáni szög lesz ez a meggyalázott frencsájz jól kiérdemelt koporsójában.

A kegyelemdöfés nemhogy nem érkezett meg, de olyasmi történt, amire nem számítottam. Miután végigszenvedtük a vérgagyi Boba Fett szériát, és végigöklendeztük a felháborítóan ostoba Obi-Wan kalandot, nem is beszélve a gyalázatos filmtrilógiáról, felbukkant egy csapat, akik ugyan már bizonyítottak a Rogue One-nal, még arról nem győztek meg, hogy képesek lennének igazi csodára. Abban is biztos vagyok, hogy ezúttal Kathleen Kennedy-t bezárták a sufniba, és rátolták a széket a kilincsre. Reméljük a kobakjára pottyant néhány őszibarackbefőtt is.

Tony Gilroy és a kreatív csapat megpróbálkozott a lehetetlennel: 2022-ben karaktereket építeni, feszültséget kelteni, drámát gerjeszteni... a Star Wars univerzumban. Sikerrel.Az örömöm nem felhőtlen. Csak abba gondoljunk bele, mi van, ha 2012-ben egy ilyen csapattal ülnek neki a harmadik Star Wars trilógiának - ilyen műgonddal, igazi írókkal, igazi kreatív gondolkodókkal mennek neki a legenda lezárásának, és nem a JJ Abrams/Ruin Johnson-féle egómajmokkal, (élükön Kennedyvel, aki valószínűleg még egy kávét sem képes megfőzni ideológiai terror nélkül) akik vagy csak utánzásra képesek, vagy önhittségükben azt hiszik, hogy a seggükből fúj a parsec-szél.
És most akkor mi van? Megmenekült a Star Wars? Újra rajongó lettem?

Egyik sem. Nem leszek újra "rajongó", míg a kánon része a jelenlegi 7-8-9. epizód. De végre élvezhetünk újra egy történetet hőn szeretett, megtiport galaxisunkban, ami nem akar 5 percenként emlékeztetni bennünket, hogy Star Warst nézünk: egy saját lábán megálló történet ez, ami címke nélkül is értékes emberi drámákat, olcsó akció és lézerdiszkó nélkül is kiváló izgalmakat vonultat fel. De úgy, hogy mikor már elfelejtenénk, hogy mit nézünk, minden erőltetés és rájátszás nélkül észrevesszük, hogy ez az a Star Wars univerzum, amit közel negyven éve szeretnénk újra látni.Természetesen nem hibátlan az Andor, de még ha az utóbbi idők jobb emlékű matériái felé is tekintünk, mint pl. a Mandalorian, olyan messze vannak minőségben egymástól, mint a Dagobah Coruscanttól.
Egy fő hibája talán a címe. Andor helyett pl. "Dawn of the Rebellion", vagy hasonló cím kevésbé ijesztette volna el az átlagnézőt (mely ijedség fő oka persze a Lucasfilm általános teljesítményének szól).

Úgy látom, leginkább három fő kritika éri a sorozatot:

1) Nincs benne elég nem-emberi karakter:
Ezzel egyetértek, de azt is megértem, hogy némileg reálisabb úgy, hogy igazi emberi színészek valódi játékát láthatjuk, és OH BOY, milyen szintű játékot...! Érdekes módon, talán épp Andor maga legkevésbé izgalmas, de vele sincs semmi gond. Ellenben Stellan Skarsgård végig kiemelkedő, Forest Whitakernek díj járna, Andy Serkis élete alakítását hozza. De szuper végre Mon Mothmát Genevieve O'Reilly alakításában, mint hús-vér emberi figurát követni, és nem csak egy bánatosan a fejét billegető lázadóasszonyt.
Kyle Soller és Denise Gough is kiválóak a még sohasem látott szinten cizellált birodalmi tisztségviselők ábrázolásában.

Gyerekként épp a legkiemelkedőbb Star Wars epizód, a Birodalom Visszavág volt számomra legkevésbé vonzó, hisz abban volt a legkevesebb "szörny". Később beláttam, hogy részben éppen ez adja a komolyságát, ami az Andorra is igaz. Ennek ellenére talán a 2. évadban ez jobban egyensúlyba kerül, feltéve, ha hiteles tud maradni a dolog. Szubjektíve nekem ezzel nem volt nagy bajom.2) Lassú, és nincs benne elég akció:
Ez igaz is meg nem is. Manapság a filmesek a szinte korlátlan technikai lehetőségek mámorában parádés akciókkal és sebességgel dolgoznak, leginkább azért, hogy a nézőnek ne legyen ideje gondolkodni a pocsék forgatókönyvön, a történet logikátlanságain, vagy épp teljes hiányán (Rise of Skywalkert, ha valaki végig szenvedte, tudja miről van szó). Egy igazán jó akció is csak akkor tud ütni, ha van tétje. Valós tétek és valós karakterek nélkül nem lesz izgalmas egyik űrhajós üldözés sem. Ellenben 11 epizódot kellett várnunk egy vérbeli űrhajós kalandra, de az 11-szer fel is ért az utózmány trilógia bármelyik csúcsjelenetével. Persze, már korábban is bőven akadnak izgalmas és mozgalmas jelenetek. Emellett, a sorozat nyilvánvalóan nem gyerekeknek készült, inkább intrikára, drámára épít, mintsem vurstli-szintű parasztvakításra. És inkább nézem meg ezerszer, hogyan ülésezik a Birodalmi tanács, mint egy súly és cél nélküli, érdektelenül pörgő-forgó lézercívódást.3) Tudjuk, mi lesz a sorsa Andornak és úgy egyáltalán...:
Ez így van, de ezt sosem tartottam érdemi problémának. Egy történet nem csak attól lehet izgalmas, hogy valaki meghal, vagy nem hal meg. Sőt. Luke Skywalker meghalt a Last Jedi-ban, mégsem volt sem izgalmas, sem érdekes (Főleg, hogy a következő részben már ugyanúgy parádézott, önmagának mindenben ellentmondva, csak épp némileg áttetsző kiadásban). Az Andor nem azért izgalmas, mert nem tudjuk, mi lesz a sorsa a főbb szereplőknek, hanem azért, mert egyrészt nem tudjuk hogyan jutnak el oda, ahova, másrészt soha nem látott szintű hitelesség rejlik a figurákban, és ahogy a bölcsek mondják: az út a lényeg, nem a cél.

Mindezekre viszont jöjjön három olyan dolog, ami szerintem kiemelkedő az Andorban:

1) Soha még nem láttuk a Birodalmat ilyen fenyegetőnek, mint most (akármekkora fegyvert is adtak a kezükbe). És itt ütközik ki az abramsi gondolkozás posványa. Amikor már végképp nem tudták mit kezdjenek magukkal, visszahozták az uralkodót, még több csillagrombolóval, még nagyobb se(re)ggel, akiket persze 15 perc alatt le lehetett győzni. Olyan szintre bagatellizálódott a fenyegetés súlya, mintha Magdi anyus próbálta volna Géza kezéből kicsavarni a flóbert pisztolyt.Ráadásul már a Star Wars kánonon belül is divatos lett viccként beállítani a rohamosztagosokat (lásd Mandalorian), amitől szinte önmaga mémjévé kezd válni a frencsájz. Ez itt egész máshogy van. A birodalmi infrastruktúra lényegesen valósabb, nem csak a San Diego Comic Con cosplayeseiből állnak, hanem hétköznapi beosztottakból, akik a ranglétra alján próbálják járni a saját útjukat. A felsőbb szinteken meg a karrierizmus meg az áskálódás dívik. Külön kiemelném az Anton Lesser által megformált főmuftit, aki egyértelműen Tarkint idézi (jó, talán egy kicsit túlságosan is), de baromi jól illik bele abba a képbe, amit az eredeti Star Wars film tárt elénk a birodalmi ülésekről. Látható, hogy kifejezetten nem akartak fiatalos, menő partifészeket választani ezekre a szerepekre (az jutott eszembe, ahogy állítólag Fellini a Casanovához nem akart szép figurákat, és leszerződött egy csúnya embereket kereső casting céggel). Tulajdonképpen mindig csak beszéltek arról, hogy milyen elnyomó ez a galaktikus birodalom. Most először érezzük igazán, hogy miért olyan fontos a lázadás ellene.2) Sztereotípiák helyett emberi karakterek:
Ahogy a Birodalom aljas, de megvannak benne az egyszeri, saját útjukat kereső, saját véleményükkel rendelkező egyének, úgy a kibontakozó Lázadás sem egy Teletubbies epizód. Egyesek olyan áldozatok meghozatalára kényszerülnek, amitől még talán a Birodalomnál is elvetemültebb dolgokat kell elkövetniük. Nagyon nem fekete és fehér ez a "politikai háttér". Helyi szervezkedések, különböző csoportok vannak, akik egymással sem értenek szót, ami hiteles közeget teremt a karakterek számára. Még az is lehet, hogy egy-egy Birodalom-közeli karakter motivációjával jobban azonosulunk, mint egy ún. pozitív oldalon állóéval.3) A kevesebb néha több:
Ezúttal nincsenek Darth Vader insertek, nem villognak a fénykardok, nem látunk nagyobb csatákat sem. A birodalom legfelső szintjeiből semmit sem látunk és ez még lehetne egy olcsó tv-sorozat megoldás, de nem erről van szó. Alulról-középről nézzük a világot, olyan történésekkel, amik valószínűleg még alig jutnak el a legfelsőbb körök tudatáig. Nincs szükség arra, hogy megnézzük ezredszer a Mustafari bactatartályában uncsizó Vadert, vagy, hogy felvillanjon Lando Calrissian egy űrkricsmiben Mynock-koktélt kavargatva. Ennek ellenére, ha a későbbiekben mégis felbukkanna egy Ackbar, egy Jan Dodonna, egy Crix Madine, de akár egy Palpatine, akkor annak egész biztosan helye, oka és súlya lenne.Ráadás: A látszat ellenére igenis törődik a kánonnal: Jobbról-balról azt lehet hallani, hogy Tony Gilroy nem Star Wars fan, (Ki az még 2022-ben?!) és nem érdekli érdemben az univerzum. Ennek cáfolata a részletekben mutatkozik meg. Persze nem ő egyedül felelős a végeredményért, szóval a stáb proaktívan teszi a háttérbe/előtérbe az utalásokat, amik nem vásári szinten szemkifolyatósak. De jó tudni, hogy törődnek a kontinuitással, pl. mikor Mon Mothma szemüvegén keresztül látjuk újra a(z immár birodalmi) szenátust, ahol egy a Rebels sorozatban elejtett mondatára hivatkoznak, vagy épp jó látni Wullf Yularent, aki az eredeti Star Wars mozi egyik háttérkarakteréből lett felépítve a Clone Wars-ban, majd a Rebelsben, és így egy átgondolt világépítés képét erősíti, amiről egy ideje már álmodni sem mertünk volna.

De fantasztikus volt látni azt a hajót is, amit az eredeti Star Warshoz fel nem használt koncepciós rajzából alkottak meg, s amely a művészúr, Colin Cantwell után Cantwell-osztályú hajónak neveztek el. Valahol szomorú, hogy a giganevek árnyékában (Lucas, McQuarrie, Williams, stb.) ma senki sem ismeri ezt a nevet, pedig az idén májusban elhunyt művész rajzaiból formálódott többek között az X-szárnyú, a Tie Fighter, a Csillagrombolók, és maga a Millennium Falcon is.Részemről már rég nem azzal mérem a Star Wars-t, hogy én hogyan képzelem el. Ha én csinálnám, egész biztos nem pont ilyen lenne. Ennek ellenére végre precedens született arra, hogy lehetséges jól is csinálni, anélkül, hogy saját víziónkhoz kelljen állandóan viszonyítani, hisz önmagában működőképes, úgy ahogy van. Végre nem nézik hülyének a nézőt, megfontoltan építkeznek, téteket állítanak fel, hitelességet teremtenek. Ezek a sarokkövei egy felnőtt nézőközönségnek szóló igényes szórakozásnak. És ilyen elemekre nem volt túl erős példa a Star Wars (és úgy egyáltalán Hollywood) berkein belül. Igen, a Mandalori szórakoztató, bár, a Grogu-Luke dinamika egy kipukkant lufi volt, amit egy silány Boba Fett szendvicsben gyors haza is vágtak. Örülök a Mandalori vonalnak, de sokkal inkább egy élőszereplős Clone Wars rajzfilm, mint a Star Wars gyökereihez fonódó filmsorozat.Bízok benne, hogy az Andor-jelenséghez hasonló pozitív változások ütik fel a fejüket a szórakoztatóiparban és ezzel a precedenssel egyre több szem nyílik fel, és értik meg, hogy az évek, évtizedek óta fanyalgók sem véletlenül jártatták a szájukat. És igen, képes vagyok kimondani, hogy ez most végre valami jó. Fusson az Disney, vagy Lucasfilm, vagy akármilyen "márkanév" alatt, érdemi alkotást nem vállalatok, hanem kreatív csapatok hoznak létre, és most egy arra érdemes, kiváló csapat kezébe került egy kis szelete egy rendkívül hányattatott sorsú legendának. Örüljünk ennek. Nézzétek az Andort.