Sajnálatos módon moziba nem jutottam el, de most, hogy lement a hájp, végre sikerült megtekintenem a Denis Villeneuve-féle Dűne filmadaptációt...

Biztos vagyok benne, hogy a vásznon jobb élményt nyújt az alkotás, de hát, ez valószínűleg csak a Barátok Közt epizódjaira nem igaz. Bár évekkel ezelőtt olvastam Frank Herbert könyvét, így is kitűnik, hogy a cselekmény igen jól követi a regényét, olykor túlságosan is, és ez egy veszélye az adaptációknak. Igen nehéz lavírozni, hogy mennyire rugaszkodjon el a filmkészítő az eredeti matériától, vagy mennyre kövesse katonásan a leírtakat. Azt hiszem egyik szélsőség sem túl üdvös; a legjobb, ha az alapanyag esszenciáját próbálják megfogni, és azt a film nyelvezetére átültetni, hisz a két médium eltérő eszközökkel operál: ami az egyikben hasít, a másikban falba ütközhet. Végeredményben, mikor a könyvből elfogynak-, a filmben felmennek a betűk; meg lehet fogalmazni, hogy miről is szólt az aktuális történet.

Ilyen formán úgy érzem sikeres adaptációnak tekinthető a huszonegyedik század huszonegyedik évének Dűne adaptációja. A színészek többnyire jók, a karakterek definiáltak még ha elég egysíkúak is. Kérdés: Melyik volt a kissé morcos, olykor fura de amúgy szerető figura? Az összes. Kivéve a "gonoszok": azok csak morcosak és furák voltak. Egy idő után a lassú, igen hatásosan és tagoltan elmondott nagyot mondások is túlcsordultak a bili szélén, és kínosan teátrálisba fordultak. Talán az összes színésznek fülébe rágta a rendező, hogy "EZT. ÍGY. KELL. ELMONDANOD... ÉS. ETTŐL... NAGYON.
HATÁSOS.
LESZ.

És közben filyam nézzél nagyon morcosan is!"

Na ez még nem őrült nagy gond. Jóval fájóbb pont nekem AZ. OCSMÁNY... ZENE.
Hans Zimmer igazán elmehetne Floridába nyugdíjba. Lehetőleg a krokodiloktól gazdagon hemzsegő részére. A modern filmzene legtúlértékeltebb alakja, aki mára csak saját magának hazudik a poszt-poszt-posztmodern zajaival. Amik olykor hatásosak, olykor nem, de nem zeneiek. Nem festik alá a történetet, nem színezik itt, nem keltenek feszültséget ott. Csupán csak rá vannak hányva a szalagra, hadd dörögjön, hadd sikoltson és zörögjön, és zökkentse ki a szerencsétlen Pistikét gonosz zakatolással a telefonja nyomkodásából.
A normális zene hiánya még fájóbb lett, midőn valami csoda folytán a film vége felé (elbambulhatott a maestro) zene-jellegű hangokat véltem halványan felfedezni. Ez kicsit olyan, mint amikor a negyedik órája folyamatosan zúgó légkalapácsot egy időre félreteszik a munkások, és akkor eszmélünk csak rá, hogy mennyire megszoktuk már a szart.
A film után meg is hallgattam gyorsan Franz Waxman, kora 20. századi filmzeneszerző Prince Valianthoz írt muzsikáját. Majdnem könnyek szöktek a szemembe. Persze nem mondom, hogy pont így, és minden romantikáját és játékát, de csak ha megközelítőleg egy ilyen zenével támogatják meg a látványt és a karaktereket, már egy jóval mélyebb szebb darabot kaptunk volna. Vagy ezt ma már nem szabad? A zenei témák már valamiért tiltólistán vannak? Nem trendi, vagy sért netán egy a zenét vallásosan tagadó népcsoportot? Azt hiszem ennél már egy izgalmasabb kísérlet lett volna teljesen elhagyni a "zenét", és csak a hangokkal operálni.

Persze mi az, hogy szép? Nekem az eredeti Szárnyas Fejvadász szép volt, a maga sötét rondaságában. Hogy rúgjak még egy gyorsat szegény rendezőbe, az új Szárnyas Fejvadász már nem nyomta le nálam azokat a billentyűket. (És a drága jó Vangelis le lett cserélve Zimmerre. Így múlik el a világ dicsősége...!)

Na, de: Szép? Mitől szép egy Dűne film?
Egész biztosan nem attól, hogy hiperrealistára van lúgozva. Fene Nolanba is, hogy lassan 20 éve nem lehet szabadulni ettől a szuperkátrány világtól; hogy miért kell egy fantasy/sci-fi mesét agyonrealizálni, és minden esetleges varázst csírájában kilúgozni belőle...? Ráadásul egy idő után inkonzisztencia léphet fel: Talán az ultrakomolyan vett világban már komikusabban hat egy 400 méteres homokféreg meglovaglása, mint ahogy egy Keresztapa-komolyságú filmben is hülyén néz ki egy felnőtt ember latex denevérjelmezben.

Persze, a látványvilág ügyes, a CGI fasza, a képek komponálása ízléses, és úgy egyáltalán rendkívül kompetens az egész. De jéghideg.
Én még sivatagot ilyen hidegnek nem láttam. Bezzeg a 60-as években David Lean mit művelt az Arábiai Lawrencben? Az nem spray-izzadság vót. Vagy mitől jó az első Indiana Jones mozi? Hát mert kenterbe fosták magukat a színészek a kolerától és szarrá izzadták magukat a sivatagban. Egy jó filmhez hányjanak olykor vért. Werner Herzog áthúzatta Klaus Kinskivel a hajót a dombon a Fitzcarraldoban, nem úgy trükkösen, hanem igazából. A csávó nem is volt normális. Ma már Jason Momoát úgy kell hívogatni az ájfónján, hogy a diszkóból legyen már szíves átfáradni a forgatásra.

Amíg a könyv egy sivatagi szörvájvöl-horror fílinget volt képes átadni, ahol minden egyes csepp vizet meg kell menteni, itt ez a rész szinte csak expozícióban volt fellelhető. Elmondtuk egyszer, elmondtuk még egyszer, köpködünk párat: Érted, néző? Ez egy sivatag, ez perzsel, szúr, fáj, kiszárít és felőröl. Vetted? Na, igyad a Coke Zéródat tovább.

És ha már zéró... Hol voltak a fremenek? Ki kellett volna zavarni ezer embert a Szaharába és rájuk állítani a kamerákat két hét éhezés és viszontagság után. Ezt hogy vették fel? 12 statisztát lehívtak Pestről a Hortobágyra egy grínszkrín elé, majd kontrollcé kontrollvéztek még párat, hogy többnek tűnjenek?

A helyszínek kontrasztja részben működik, de szerintem szuperül ki lehetett volna dolgozni az Atreidesek bolygójának a Caladannak a hangulatát, kultúráját, világát, ami adott volna egy nagyon határozott kontrasztot az Arrakissal szemben. De valahogy keveselltem a díszletet és a vizuális megoldást. A sivatagi belső helyszínekről is. Egy üres terem rémlik egy kurvanagy kőasztallal. Pedig elfért volna valami cizelláltabb díszlet, főleg, hogy ez is egy nagy ellenpontot képezzen a fremenek funkcionális világával szemben. Ezer sebből vérzett az 1984-es verzió, de ki tudja, némi színt, némi vizualitást akár át lehetett volna örökíteni ebbe a feldolgozásba is.

És ha már... Valljuk be a pajzsos-harcok itt sem működtek. Ez a regényben jól érthető, de szinte megfilmesíthetetlen. Emlékszünk az ormótlan megoldásra a Lynch-félében. Itt próbálták-próbálták, de nem sikerült. Néha kéken izzik, néha pirosan. Higgyél nekünk, ez így működik. De én nem érzem át sem a logikáját, sem a dinamikáját. csak megy a bunyó, cikáznak a fények, oszt egyik meghal, másik majd később. Tipikusan az a helyzet, hogy ha nem tudják igazán jól megcsinálni, akkor hagyják el, vagy oldják meg máshogy, a regény az regény, a film az film.

Félreértés ne essék, ahogy írtam már: ez egy igen kompetens produkció. Szállítja a kötelezőket, esztétikus, korrekt. Valahogy mégsem ezekre a jelzőkre vágynék egy nagyszabású legenda vászonra vitelénél.

Gyanítom nem túl eredeti vélemény, de talán érdemesebb lett volna egy minisorozatot gyártani belőle. Hiszen így is az lesz, nem? Akkor talán több tér jutott volna az egyes figuráknak, és a világ mélyebb kidolgozásának.

Tudom, sosem írok semmi jót a filmekről, bár az új Ghostbusters tetszett. Úgy a játékidő ötharmadáig, ahonnan már nem. De teljesen más egy 2016-os szégyentelen Ghostbusters remake, mint a félig jól sikerült folytatás. És persze más dimenzió egy kövér 10/6-os Dűne, és más a kritikára is méltatlan új Disney Star Wars apokrifa. Azt kell megértenünk, hogy nem két út van. Nem csak így meg nem csak amúgy lehet megcsinálni valamit, hanem a lehetőségek szinte végtelenek. Halálvúdban viszont jóval több a baj, mint azt mi a felületén érzékeljük, és így természetesen örülnünk kell ezeknek az amúgy korrekt, becsülendő próbálkozásoknak is.

De hol van már a vérthányós aranykor?