Létezik fájdalommentes folytatás 35 év után? Hozzá lehet tenni egy tökéletlenül tökéletes kerek egységhez? Replikálható az eredeti? Vagy mesélhetünk valami újat egy régi könyvből?

A Szárnyas Fejvadász egy klausztrofób cyberpunk bonbonosdoboz, a korai 80-as évek ínycsiklandóan szemcsés mázával. Fűszeres keleti motívumaival, kőkemény kontrasztjaival már-már élőszereplős animévé rajzolta a látottakat, melynek Vangelis szintetikus aláfestése nem holmi kiegészítése, hanem első számú címszereplője volt.
Ez a cigarettafüstös noir egyszerre sötét és hideg, s egyszerre nyüzsgő, ünneplő színkavalkád. Teljesen kiüresedett, mégis végtelenségig teli. Kecsegtető stílusjáték inkább, mint fenyegető prófécia. Elénk tette ezt a gonosz kis csomagot, mint festményt a falra: "gyönyörködjetek a mocsokban". És mi gyönyörködtünk.
A Szárnyas Fejvadász 2049 már egy másik világ. Szigorú értékítélet; inkább precíz egyensúlyozás az arányokkal, mintsem huncut művészi játék fényekkel és árnyékokkal.
Nem akar identikus másolata lenni az eredetinek, és ez jól is van így. De mi akar lenni? Modern válasz egy stílusikonra? Egy távoli unokatestvér, aki beköszön és már megy is, s nem zavar sokáig?
Ez a film hozzátoldás egy klasszikushoz. Annak minden szépségével és szükségszerűtlenségével. De mióta beszélhetünk szükségszerűségről Hollywoodban? Van szükség újabb és újabb Star Wars filmekre? Dehogy van. Akarjuk? Hát persze hogy akarjuk! S, mi következik ebből? Hogy meg is kapjuk. Hollywood modern Mikulás, aki a rég felnőtt gyerekeknek is kiviszi a téli fagyit, ha szeretik még, ha nem.

A '49 realisztikusabb az elődnél, de a realizmus és a stílus nem barátkoznak. Míg az eredetiben a gótika, az art deco, és a posztmodern néha már képregényes elegyet alkotott, az új rész jobban rezonál a poszt-apokaliptikus, minimalista sci-fik digitális képi világával. Olyasmi ez, mint Tim Burton és Christopher Nolan Gothamje közti különbség. Mai divat szerint a sötét realitás szobájában rettegünk, nehogy bármiféle manír derengjen be az ablakon, s közben roppant igyekezetünkben a hátunk mögötti ajtón száz ágra süt be a giccs. Patikamérlegen még sosem mértek ki olajfestéket egy műremekhez.
Más dramaturgia, más időzítés, lépték, ritmus. De ez sem baj. Legalábbis nem baj, hogy más akar lenni. De vajon miért ilyen indokolatlanul elhanyagolt a vágó? Nem a ritmussal van baj, hanem sokszor a ritmus hiányával, mert sohasem állt tőlem távol egy elmerengő, feltűnően elnyújtott kép, de ha a teljes film lépten-nyomon feltűnően el van nyújtva, és a merengés átível bambulásba, neadjisten' karba font várakozásba, az már baj. (Legutóbb az új Twin Peaks-nél éreztem hasonlót).

Más világ ez, és minden bizonnyal tudatosan akar más lenni. Azt nem mondom, hogy nincs visszakacsintás és fan-service, kezdve az elsötétült Tyrell-épülettől, Edward James Lofasz Olmos bejelentkezésén át egyéb doppelgängerekig. De nem nyomja az arcunkba, sőt, a film felénél szinte már rimánkodtam, hogy csendüljön végre fel egy torz Vangelis-fanfár, vagy kurjantson már bele egy neongésa a képünkbe, de nem. Szigorú kezek vigyáznak az integritásra, melyek túltolták a nagytakarítást, és levágták a menő borostyánt a ház oldaláról, és ledörzsölték a patinát a papa ezüstkriglijéről.
Imádom Harrison Fordot, de az az érzésem, hogy ezúttal ő is a díszlet része inkább, mint szereplő. Egy igen drága biodíszlet, aki nélkül talán még jobban is működhetett volna a film, egy erősebb Gosling-figurával az élen. (Ha nem szeretnék mindenkinél jobban egy új Indiana Jones filmet, akkor fájó szívvel azt mondanám, hogy talán meg kellene gondolni a kabát szögre akasztását. Ám, végtelen optimizmusom azt mondatja velem: "adj még neki egy pofont öreg, és úgy lovagolj bele a naplementébe").
Rian Gosling lenni, vagy nem lenni vívódása órákon keresztül viszont már kimerítőbb a kelleténél. Ezért is lelki furdalás nélkül vágattam volna ki fél órát a filmből, vagy akár többet is. Ráadásul ezt anélkül is meg lehetett volna tenni, hogy bármelyik jelenetet elveszítsük. Elegendő lett volna csupán a rengeteg merengésből néhányat megkurtítani, hogy a maradék ezáltal nagyobb hangsúlyt nyerjen.

Mindez nem jelenti azt, hogy a film ne lenne élvezhető. Nagyon is az. Sokkal inkább önálló alkotásként,  folytatásként, de nem második részként. Talán az hiteltelen is lenne. Óhatatlan, hogy egy ilyen örökség mellett az új darab egyik kezével adjon, a másikkal elvegyen. De bár minden folytatás csak ennyire fájna. Egy rendkívül korrekt, szubjektív rajz a Szárnyas Fejvadász világáról 35 évvel később.