Hol volt, hol nem volt, született egyszer egy tökéletes kalandfilm 43 éve. A címe: Az elveszett frigyláda fosztogatói. Na persze, tökéletesség nincs, de mondjon nekem bárki jobbat. A filmnek két kistestvére született, az 1984-es rosszcsont Végzet temploma, majd a mamakedvence, Az utolsó kereszteslovag 1989-ben.

Ezt követően letűntek a nyolcvanas éveknek, és soha, de soha nem tértek vissza. A mese itt véget is ér...?Csakhogy a három testvérnek mégis született két mostohatestvére a következő évezredben.

Az első mostoha a lendületüket és lelkesedésüket épp csak közepecskén megtartó eredeti szülők gyermeke, a második pedig egy ambiciózus rajongói film lett, annak minden bájával, frissességével és megannyi problémájával.

Közepesen spoileres kritikám következik.

Én, mint örök optimista, 2008-ban a Kristálykoponyáról úgy jöttem ki, hogy, hát ez most nem sikerült, de összeszedjük magunkat, és bízva bízunk egy ötödik részben, amit Spielberg (A Kereszteslovaghoz hasonlóan) majd bocsánatkérésként átnyújt, mint igazán méltó befejezést. 15 év telt el várakozással, melyben végig ott rezgett a hőn áhított fájdalomdíj erős potenciálja.

A világ közben megváltozott. Újra és újra, de a remény még mindig élt.A csoda viszont nem jött el, és már nem is fog. Az idő nagyon eltelt, és be kell látnunk, hogy nincs még egy Spielberg, az idő kerekét pedig nem forgatja vissza a sors tárcsája, bármennyire is szeretnénk, bármennyire is akarjuk, minden porcikánkkal.

Bár a fiatal Indy-nyitány szó szerint csatasorba állítja a klasszikus filmek legtökösebb momentumait, a digitális visszafiatalítás ki-kilóg, és nyelvünk hegyén érezzük, hogy ezt a fagyit a legfinomabb aromából gyúrták, de csak ízében pisztácia.
Mégis megterít egy újabb hullámvasútra, amire minden félelmünk ellenére is fel akarunk szállni, de azonnal.A gond az, hogy nem a régi jól ismert hintára váltunk jegyet, inkább egy hibrid szellemvasút ez, melyben nem rosszak a kanyarok, de valahogy folyton ránk csapódik egy állandó, szűnni nem akaró ragacsos szomorúság.

Alapvetően mindkét kései folytatás ugyanarra az ideára épül: Az öreg Indy elveszítette a régi renoméját, mely alapállásból egy fiatal, energikus személy próbálja így vagy úgy kibillenteni. Ezt a célját egyik film sem éri el. Míg a Koponyában kissé mondvacsinált és gyöngyházfényűre súrolt a befejezés, itt egyszerűen csak lehangoló. A negyedik rész íve még ha jelentős kihagyásokkal is, de tapintható, ebben az új filmben valahogy nem akar görbülni. Indy egy megkeseredett öregember, és ahelyett, hogy a végére egy jól megérdemelt, végső erőre kapna a hajrában, egyszerűen csak egy szomorú öregember marad, akit pusztán erőszakkal lehet kirángatni a komplett letargiából.Az eredeti Indy-filmek a legsötétebb pillanataikban sem veszítik el a könnyedségüket. Van egy keretrendszer amiből se alul, se felül nem lóg ki semmi. Ebben a rendszerben tud működni az adott drámaiság, amennyire kell, vagy a horror, a humor, az akció amennyire kell. Ezúttal a rendszer ezer lukon ereszt; az erőszak valahogy nyers, és olykor indokolatlan. Banderas, vagy a tanárok lelövése is stílusidegen. Sem a henchman, sem a főgonoszok nem halnak klasszikus halált. Az a bizonyos patikamérlegen jól kimért 2 és fél százalék medzsik, ami az eredeti filmekben volt, most újra Kristálykoponyás kanállal van mérve, sőt. Az időutazás lehetősége rendben van, és némi bepillantás a múltba is, de ez így ebben a formában túl merész lett, mintha újra ugyanaz az élien bámulna bele dölyfösen a pofámba, ami 2008-ban sem hiányzott.Nem mondom, hogy az Indy 5 egy rossz film. Azt hiszem élőbb, játékosabb és bevállalósabb mint a negyedik. De mégis művi, és nagyon-nagyon akar valami lenni, valaki lenni, aki nem: Steven Spielberg. És ilyen formán azt hiszem, hogy a negyedik rész jobban illeszkedik a trilógia sorába, mint ez. Szerkezetileg az egy jóval klasszikusabb, súlyos hibái ellenére egy spielbergibb konstrukció volt. És hát emberünk nem véletlenül lett a világ legelismertebb rendezője. Nem is véletlenül vártuk el tőle, hogy képes összerakni a negyedik részt, s mivel az mégsem úgy sikerült, hát kiátkoztuk. 2023-ban James Mangold lépten-nyomon elhintett Spielberg-magocskái képtelenek kisarjadni, ellenben a kivirágzás hiánya csak fájó űrt kongat lelkünkben.A képek hasonlóak, de mégsem olyanok. A gonoszok fenyegetőek, de mégsem spielbergi gonoszok. Az időzítések keresik a helyüket, de nem találják. A zene öltönyben és nyakkendőben érkezett, legszebb mosolyát vette fel, de a partin nem érzi jól magát. Valahogy egyszer sincs helyén Indy címzenéje. Szinte elnézést kér, amikor felcsendül.

Borzalmasan akartam szeretni ezt a filmet, annak ellenére, hogy az elvárásaimat egy atomreaktor hűtőrendszerével tartottam langyosan. Azt hiszem az első harmadát keblemre öleltem, a második harmadának szigorúan biccentettem (egy későbbi elbeszélgetés ígéretét sejtetve), a befejezéstől pedig már elhúzódtam. Arányai olyanok, mint egy súlyosan beteg tehénnek, akinek egyes csontjai fájóan kilógnak és közükben megfeszül a bőr. Otrombán vágott jelenetek sűrű egymásutánja: A film vágásához mintha elkérték volna azt a régi zöld fémollómat, amivel kizárólag tépni lehetett a papírt.Szerencsére a színei nincsenek Jurassic Worldösen agyonhúzva, de a marokkói (nagy utcai autósüldözős) és a későbbi Görög helyszínek sárgás pírját szinte lehetetlen volt megkülönböztetni, és emiatt hiába váltottak az egzotikus helyszínek között, mintha a film tatrésze mégis egy helyen játszódna.

Egy 10-15 percnyi vágás rettenetesen elkélt volna, főleg, ha ez helyükre kalapálja a jeleneteket, de félek, hogy alapvetőbb szerkezeti gond súlya alatt feszeng a tempó. A nyitány túl hosszú (még ha ezt nem is bánjuk annyira), a középrészben pedig fogalmunk sincs, hogy mennyi lehet még hátra. Konkrétan nincs érdemi tagolása: egy olyan best-of kazettát hallgatunk, ahol többnyire a régi zenészek játsszák fel a legnagyobb slágereket, de már nem érzik annyira a csít, kicsit be is vannak sörcsizve, a producerük viszont akkora fan, hogy rajongása közben megfeledkezik szakmai szigoráról, hadd élvezzék ki a pernahajderek az utolsó banzájt.Harrison Ford 80 éves, és persze ezt a film nem akarja takargatni, még ha a történet szerinti professzorunk éppen csak a hetvenet tölti. A képkivágások sokszor kellemetlenül közeliek, pedig talán jobban jártunk volna egy-két hátralépéssel. Egyszer vénnek látom a figurát, máskor pedig a szög, meg a fények úgy esnek, hogy érzik, még van azért kakaó a kalandorunkban. Tudom, szőrszálhasogatás: a haját én hosszabbra hagytam volna, és engedtem volna egy félujjnyi szakállt... De a jelenség nem csak vizuális. A forgatókönyv ugyanígy híján van egy fazonigazításnak. Ahogyan az összes többi figura is. Bánja a fene Helenát, a kölyköt, az ellenlábasokat, de igazán egyik sincs a helyén. Billeg a mérleg, mintha vihar jönne. Sallah és Indy is nagyon fura ezekben a légyszaros New Yorki lakásokban. Talán bölcsebb lett volna utóbbi karaktert kihagyni, vagy esetleg a flashbackben ellőni?

Na jó, azért az költői túlzás, hogy nem bánom Helenát, mert sajnos sem az írók, sem a rendező, sem a színésznő nem törekedtek arra, hogy szerethető figurát gyúrjanak belőle. És az íve elég hasonló Indyéhez: Az nem lenne gond, ha seggfejként kezd, és szép lassan megszeretjük, de az már igen, hogy lassan sem szeretjük meg. Sovány vigasz: legalább letaszította a trónról Kate Capshaw Willie-jét a'la a legidegesítőbb mellékkarakter. Persze lehetett sejteni, hogy a Lucasfilm radikális feminista szekciója (tehát az egész) valami ilyesmit fog erőltetni, de én kis naiv mindig azt hiszem, hogy a józan ész felülkerekedik az ideológiai erőlködésen. Az az érzésem, hogy Helena végig egy olyan tükröt tart hősünk elé, amitől csak sulykolja szerencsétlenségét, keserűségét és persze meglett korát. Mindazokat amiket nem akartunk állandó feketelevesként kortyolni Indy utolsó nagy kalandja során.
A kissrác szimpatikus, de ott is vannak gondok. Az, hogy a drabális rosszfiút odabilincseli a víz alatti rácshoz, az nettó könyörtelen gyilkosság, de persze nem mondom, hogy Indy nem élt hasonló eszközökkel korábban. Mégis kicsit fura, hogy azok írnak ilyesmit egy filmbe, akik amúgy lépten-nyomon leckéztetni s kioktatni akarják a nézőt erkölcsből és korrektségből.
Mads Mikkelsen figurája egyértelműen Werner von Braun analógia, de sokszor olyan érzésem van, mintha csak egy krípi nézésre futná a figurából (Ez lenne a Mad Mikkelsen nézés!). Azt azért nem értem, hogy miért nem raktak a homlokára egy bazi nagy sebhelyet, mikor a flashback nyitányban akkora svungot kap a vonaton, hogy a valóságban kiskanállal kellett volna összeszedni a gondolatait...

És ha már flashback: Stílusidegennek éreztem az intrón kívüli visszaemlékezést. És nem is igazán indokoltnak. Mintha mindenáron drámát akartak volna ráhúzni egy kalandfilmre, ami így is túl volt dramatizálva. Indy itt pedig végképp uncanny valley. Az őszülő, de még fiatalos figurát valahogy sehogy sem láttam a sorminta organikus részének.Az természetes, hogy nem lehet már elmenni hősünk idült kora mellett, de egész biztos, hogy a legmélyebb pöcegödörbe kell taszítani, hogy aztán többet ne is tudjon kimászni belőle? Egy valamirevaló mosolyra nem emlékszem tőle. Valahogy az egész film híján van annak a csibészes bájnak ami az összes többit jellemzi. Pokolra kerülök, de még a negyediket is. 

Rendben van, hogy Marion a végén visszajött, és erre lehetett is számítani, de szükséges volt Mutt offscreen halála? Persze, nem sajnáljuk annyira, de mennyire kell nekünk látnunk a régi, két dimenzióban tökéletesen működő ponyvafiguráinkat hétköznapi dagonyában vergődni? Innen már csak egy lépés lett volna járókerettel, infúzión bemutatni őket, hogy aztán egy keser’, de csak félig édes visszakacsintással megpróbáljuk elhitetni a nézőkkel, hogy ez annyira nem is lehangoló. (Finálé egy olcsó, sötét lakás konyhapultja mellett!?)

Az előző film elején Indynek se felesége, se fia, s már állása sincs. A végére mindezt meg- és visszakapja. Ennek a filmnek az elején se felesége, se fia, se állása nincsen. Újra. A végére a fia továbbra is halott, állása sincsen, és az asszony is csak mintha szánalomból látogatná meg. Vajon ez mekkora előrelépés a karakter fejlődésében?

Sorolnám, sorolnám még, de talán ugyanazokat a köröket futnám már. Mangoldnak iszonyatosan nehéz dolga volt, és én tényleg díjazom a próbálkozását. Ügyes volt, de félek nem elég ügyes. Kiszakad a szatyra, mint Kevinnek a karácsonyi nagybevásárlás után. Persze az eredeti után 43 évvel ez is valami; így is nézhetjük. De nekem ez sohasem ment. A film tele van szerethető momentumokkal, ám a teljes csomagot egyszerűen nem tudom igazán szeretni. Egy mostoha-, vagy távoli unokatestvérnek el tudom fogadni. Együtt tudok vele élni, de a trilógia mellé nem tenném fel. Azt hiszem, szívemben örökre apokrif marad, mint a negyedik is.
Ha az eredeti trilógia egyes darabjai olyanok, mint egy könnyed saláta vacsorára, ez egy véres steak lett, közvetlenül lefekvés előtt. 

Talán a legideálisabb, azon kívül, hogy sohasem folytatják a trilógiát, az lett volna, ha még a 2008-körüli lelkesedést felturbózzák, és a Skull-ból és Dial-ból gyúrnak egy kompetens filmet, Spielberg rendezésében, a még 65 (és nem 80) éves Forddal. Maradhat akár a fia, talán egy másik színésszel, Marion visszatér, Sallah cameózik, ufók nincsenek, a tárcsa is maradhat, de a forgatókönyvet nagyon komolyan gatyába rázzák és egy optimista, jó hangulatú erős befejezéssel zárnak. Álom, édes álom...Indiana Jones számomra ellovagol a naplementében azon a bizonyos 1938-as estén. Sohasem öregedik, vagy hal meg. Legenda marad. S hogy mi történt utána? Szólnak róla történetek, de azokat csak ritkán mesélik. Vagy igazak, vagy nem.

R