Idén májusban új Alien filmmel találkozhatunk a mozikban, melyet az eredeti film, s ugyanakkor a sokat átkozott előzmény, a Prometheus rendezője, Ridley Scott jegyez. Valahol a két produkció között foglal majd helyet az időskálán az új darab, melynek apropóján írok most a sorozatról alkotott benyomásaimról.

(Az írás természetesen spoileres, de ha a kedves olvasó még nem látta az Alien széria első két részét, nem is értem, hogy miért engem olvas, ahelyett, hogy pótolná ezt a hiányosságát!)
Egy kis nosztalgia

Előbb láttam a Bolygó neve: Halált (Aliens), mint a Nyolcadik utast (Alien), tehát az eredeti filmet. "A horrorok horrorja az édzsbíjón", sosem felejtem el a film beharangozóját a kilencvenes évek első felében. Kicsit fura volt, hogy nagyban nosztalgiáznak benne mindenféle tragikus szörnytalálkozásokról, miközben szó sem volt róla, hogy ez egy folytatás, az első rész pedig sehol. No, persze nem voltunk olyan buták testvéremmel, tudtuk, hogy létezik egy Nyolcadik utas is, csak épp se videónk nem volt, se tévé nem sugározta akkoriban azt. Mi azért boldogok voltunk a második epizóddal, még ha a félelmetesebb részeknél előszeretettel néztem inkább a tv pirosan világló számlapját, hogy a legnagyobb traumákat csak a szemem sarkából kelljen megélnem. Nem sokkal később a magyar egyes csatorna rajtaütésszerűen műsorára tűzte az alkotást, de annyira későn, hogy bealudtam már jóval a kezdés előtt. Mégis, mikor felcsendült Jerry Goldsmith organikusan búgó muzsikája, és a narrátor rezignált hangja a szinkronszínészek felsorolásával, az olyan hatást tett rám, hogy kerek szemekkel néztem végig az egész filmet, álmomból felverve, némileg kótyagosan, ezzel megélve valami extra szürreális hatást, mely tartós élménnyé varázsolta ezt a találkozást.

A horror...

Az Alien fő motívuma számomra az idegenség. Távol vagyunk időben és térben, az éjfekete űrben, kiszolgáltatva e hideg könyörtelenségnek. Minden fém és műanyag; egy lelketlen monstrum vánszorog lomhán a végtelen semmiben. Benne egy maréknyi ember, mint bogarak a gyufás skatulyában. Megéri vajon? Kisgyerekként felfoghatatlannak tűnt számomra, miért vállal ilyesmit épeszű ember. Most is annak tűnik (bár, nem mondom, hogy néha nem lőném ki magam szívesen az űrbe). Már csak az hiányzik, hogy egy idegen szignál szlürrcsögjön bele az így is épp eléggé nyomasztó fémkaszniba. És a felismerés sem segít, hogy e jel forrása bizony nem az Endor bolygó, sőt a kietlenebbnél is kietlenebb környezetben is csak egy svájci képzőművész szürrealista rémálma vár.

E svájci úriember, H. R. Giger által teremtett bizarr vizuális világ emeli kultikussá az Alien jelenséget, és persze, frappánsan egészíti ki ezt egy ekkor még képlékenyebb mögöttes koncepció, s, nem mellesleg a hetvenes évek végi atmoszféra zord bája (te jó ég, micsoda bája!).Az organikus horror mely annyira idegen, s, közben annyira emberi is egyben; nem tudjuk mi történik legközelebb. Nyálkás tojásból kibújó, humán kéznek rémlő pókszerű borzalom embriót plántál a legénység tagjába, az otthonunktól fényévekre? Szép remények! S, ez a kiszámíthatatlanság szolgáltatja a totális horrort. Mely talán az egyik kivágott jelenetben tetőzött volna be, ami ugyan egy későbbi verzióba visszakerült, ám - nem ok nélkül - csak részben: (a nyugalom megvazarására alkalmas képsorok következnek)

A legénység pórul járt tagjaiból transzmutál az idegen újabb tojásokat...?!  Roppant visszataszító gondolat, benne egy a bogárteóriától merészebben elrugaszkodó kiszámíthatatlanság. Már megint mit művel velünk ez a valami?!
S, talán így (lett volna) igazán tökéletes a ciklus, s ettől tökéletes a létforma, ahogy az idegent csodáló Ash, a csapat júdása mondja?

Ám, ennél merészebb koncepciók is voltak, melyek már a forgatás előtt kútba estek, s minden bizonnyal sokan üdvösnek gondolják ezt. Egy korábbi koncepció szerint a film végén ugyanis az idegen nemes egyszerűséggel leharapta volna Ripley fejét, majd a székében helyet foglalva az ő hangját imitálva küldött volna üzenetet a földre. Egy másik elképzelésben az idegen elpusztul, s halálában tojássá alakult volna, így teljesítve a tökéletes körforgást.
Nem mondom, hogy ezek feltétlenül jobb alternatívák, de az biztos, hogy mélyíthették volna az idegenséget, ami belénk bújik, amivel eggyé válunk, s amitől végeredményben ömmagunk idegenedünk el önmagunktól.

Azért a stúdió az akkor is stúdió volt, ami a folytatás és a kötelező hepiend reményében nem engedett ilyen vadhajtásokat. Így ezek a mi lett volna hák, csupán a számítógép előtt unatkozó rajongók spekulációjában élnek tovább. (De én kikérek magamnak bármi hasonló feltételezést!)

A horror további oszlopos tényezője az Űrutas avagy Space Jockey (Nem, nem a Dallas tudományos-fantasztikus verziójából...), egy látszólag történelem előtti őskövület, egy minden porcikájában IDEGEN űrhajó egyetlen túl-nem-élője, mely síron túli mozdulatlanságával, óriási méreteivel és a földi technológiától valami homlokegyenest ellentétes világával számomra az Alien sorozat igazi jolly jokerének számított egészen a Prometheus megjelenéséig, de ez már egy másik történet, melyre visszatérünk a későbbiekben.
Mindemellett az Alien másik nagy idegenje ugyancsak belőlünk származik. Azt gondolod, a társad a bajban, ember, kiről saját társai sem tudják az igazságot, mely ott élt mindvégig köztünk, és áskálódott a végső gonosz szolgálatában az emberi kapzsiságéban és tébolyéban. S, mikor már azt hiszed, nem él ilyen, kiderül: tökéletesen emberszerű android, mely talán még ijesztőbb, mint az idegen maga, hisz ezt képesek voltunk mi magunk létrehozni.
Érdekes, hogy mennyire használja ezt a provokatív kérdéskört a sorozat összes része, ha pepitában is. A folytatás legendás Bishopja, aki rácáfol Ripley androidundorára, s megmutatja: nem a gép, hanem az ember áll az aljasság, vagy épp a hősiesség mintája mögött. Később pedig Winona Rider és Michael Fassbender képében is előhúzza az ismert robotkártyát a széria.

Alien versus Aliens

Klasszikus frázis, hogy "az eredeti mindig jobb". Mégis, ez a sorozat azon művek egyike, ahol megoszlanak a vélemények. Hasonló cipőben jár a Terminator és a Star Wars is, ahol a a második részek sokak szerint felülmúlták az eredetit. És bár ez utóbbi esetekben kénytelen vagyok ezzel egyetérteni, vajon így van ez az Alien esetében is?

Meggyőződésem szerint a James Cameron által rendezett 1986-os folytatás, akárhogy is szépítjük, rovarrá degradálja az  ismeretlent. Nem mi vagyunk többé a bogarak a dobozban, hanem ők. A kiszámíthatatlan kiszámíthatóvá válik, még ha nem kevésbé halálos kiszámíthatósággá is. A kör bezárul, a ciklus már nem idegen többé, hisz nap mint nap találkozunk is velük; hangyák, méhek, és társaik, dolgozókkal, katonákkal és királynővel. Még ha szívesebben is találkozunk velük, mint földönkívüli rokonaikkal.
Kamaszként persze nem így gondoltam. Minél több szörny, annál jobb, nem? És valóban, a királynő igazán bedessz egy céda (ez a queen biz nem a Fredimerkuri!), és az idegenek hordája borzalmas fenyegetés, de nem a lényünk mélyében gubbasztó, elviselhetetlen terror!
No, ettől még a produkció csillagos ötös, és nem ok nélkül kiemelkedő alkotás a sci-fi filmek történetében; a sorozatnak pedig kétség kívül a legszórakoztatóbb darabja, legendás momentumokkal. Számomra viszont felnőtt fejjel egy nagy lépés a hollywoodi blockbusterek irányába, eltávolodás a deviáns horrormesétől, amit egy kicsit azért sajnálok.
A következő részben megnézzük milyen irányban vitték tovább a frencsájzt, mely ekkor már elkerülhetetlenül rálépett a folytatáspokol kínkeserves gyötrelmekkel kikövezett útjára...

Utóirat: szeretlek, Jerry Goldsmith!

Ja, majd' elfelejtettem... Fentebb írtam, hogy Giger, egy jó ötlet és a megfelelő időszak az Alien sikerének lehetséges titka. Ám ezen részek nélkülözhetetlen habarcsa a tökéletesen eltalált zene. Nincs kétségem, hogy Jerry Goldsmith soundtrackje az Alienhez a filmtörténet egyik-, ha nem a legeredetibb, leghátborzongatóbb, legatmoszferikusabb muzsikája. Persze, nem a vasárnapi ebéd ideális aláfestője ez, sokkal inkább egy kietlen, klausztrofób, organikusan vibráló, cslürrögő-cslakkogó hangulatbomba, mely talán épp a bombasztikus hatásokat elkerülve, lágy agresszióval bújik a hátad mögé, a falakba, a szőnyeg alá, de ott van és figyel... és csobog, és dünnyög és morog.

De James Horner munkája is a második részhez igen korrektnek mondható, az alap témák azért visszaköszönnek az eredetiből, illetve a film katonai/akció vonulata más irányba viszi el a zenét is. Bár, Horner a lehetőségekhez mérten tökéletesen teljesíti a feladatot és egy egyedi, fémesen kísérteties hangzásvilágot tud társítani a filmhez.

Visszatérve az első rész zenéjéhez; több verziója létezik a soundtracknek, de tapasztalatom szerint egyik sem egyezik meg teljesen a filmben hallhatóval. 38 éves film, és még mindig rejtélyek övezik... Ezt most tessék meghallgatni! Én pedig hamarosan jelentkezem a 2. felvonással.

Roli